Tolvajok városa - Ian Livingstone

Ezúttal egy régi kiadáshoz volt szerencsém, amit a nagy elődök egyike, Ian Livingstone írt. A Tolvajok városa, avagy eredeti címén City of Thieves a 80-as évek elején készült. 1983-ban adta ki a Puffin Books, majd másik kiadó alatt többszöri újranyomást ért meg. Magyarul 1991-ben jelent meg a Rakéta gondozásában.

A korábban ismertetett, viszonylag új könyvek után itt több szempontból is érezhető a váltás. A kaland kezdete szerény szerepjátékos ismereteimhez képest is elég sablonos. Hősünk egy kocsmában köt ki, ahol hamarosan maga a város polgármestere keres fel minket azzal, hogy a várost (és a lányait) csak egyetlen ember mentheti meg a kegyetlen Csontos Zambartól, aki rettegésben tartja a települést. Ez az ember nem más… (a sárkányölő kalandor kihúzza magát, már előre mosolyog)... mint valami Nikodémusz, holmi varázsló egy másik városból. Hm! Hát jó, szóval ezúttal nem mi fogjuk megmenteni a világot - gondolja a hős. Amire egyedül jelenlevő hősünk alkalmas a városban, eljutni a tolvajok városába és megkeresni ezt az arcot.

No innen hamar Feketehomok kikötőbe jutunk és megkezdődik az igazi kaland. És itt nagyjából meg is szűnt a hasonlatosság a legtöbb ilyen jellegű könyvvel. Legalábbis a kaland abból a szempontból más jellegű, hogy itt gyakorlatilag egy városban vagyunk. Valahogy az egész történet légköre sokkal könnyedebb, rengeteg lehetőség adódik az interakcióra. Ha valaki szereti maximálisan kijátszani a lehetőségeket, akkor szinte mindenkivel szóba elegyedhet, minden házba és utcába bemehet, természetesen a könyv által nyújtott kereteken belül. Bár úgy éreztem, a legtöbb csak a játékélményt növeli és valójában nincs rá szükség a kaland teljesítéséhez.

Igazából tényleg úgy éreztem magam, mint holmi piacon és a legnagyobb közönyösséggel haladtam el nyitott ajtók és kihalt sikátorok mellett. Hiszen miért mennék seftelni, amikor egy város veszélyben van és meg kell találnom az egyetlen embert, aki segíthet? Na itt követtem el az első hibát.

Megpróbálom spoilermentesen. A gonosz legyőzéséhez szükségünk lesz bizonyos összetevőkre, amiket csak itt a városban tudunk összeszedni. Némelyik tárgyra felhívják a figyelmünket. Némelyikről azonban csak akkor derül ki, hogy kellett volna, amikor hősünk már alulról szagolja az ibolyát. Tehát! Bármennyire logikátlannak tartom, piacolni igenis kell! Enélkül kicsi az esélye, hogy sikeres legyen a küldetés. Ezzel együtt a játék érzésre baromi könnyű. Csere-bere kereskedelmi stratégia, és a város feltérképezése. Ha észben tartjuk, hogy a könyv címéhez méltón ez az alvilági népség gyűjtőhelye, szinte játszi könnyedséggel bejárhatjuk a várost. Látszólag céltalanul persze, a jól ismert “ez is jó lesz egyszer csak valamire” típusú harácsolásként.

Arra figyelni kell, hogy egy pont után már elkerülhetetlenül a városfalon kívülre kerülünk. Ha már kint vagyunk, következik a harmadik szakasz. Innen már nincs visszaút, irány Csontos Zambar. Már amennyiben sikerült beszerezni az alapvető kellékeket. Ez már jobban emlékeztetett a többi lapozgatós könyv hangulatára. Ha jól kufárkodtunk, még esélyünk is van legyőzni őt.

Úgy éreztem, a könyv készítésekor a legnagyobb figyelmet magára a kereskedésre helyezték. Talán túlságosan is. A játék elejét és végét pedig mintha összecsapták volna. Érzésre jó adag szerencse kell a végkifejletig. A hősöm kétszer, háromszor futott össze a végzettel. Illetve ez talán kiváltható lett volna, ha minden lehetséges tárgyat begyűjtök. Azért ebben a könyvben is találtam egy ötletes megoldást: random encounter. Ilyenre nem emlékszem más könyvekből, de megintcsak szerepjátékos bohóckodásainkat juttatta eszembe.

Már korábban említettem, hogy én ezeket a könyveket is inkább olvasni szoktam, mintsem .papírral és ceruzával játszani. Nos, ez a könyv a kiépített városkájával és rengeteg oda-vissza bejárható helyszínével talán kevésbé élvezhető ilyen szemmel. Viszont kevésbé lineáris, mint az korábbi könyv élményeim.

Zagor.hu letöltései között van egy térkép és részletes leírás Feketehomok kikötőről. Most hogy leraktam a könyvet már bánom, hogy nem hamarabb került a kezembe.